Mi a bajom a hagyományos iskolarendszerrel

Sokakkal, sokat szoktam beszélgetni az oktatásról, az oktatási rendszerrel kapcsolatos kritikáimról, és arról, hogy mit tartanék gyerek (és család!) központú, élhető, átgondolt iskolarendszernek, hatékony, inspiráló, modern, 21.századi tanulási környeztetnek. Nagyon kevés az olyan szülő, aki szerint most minden jó úgy, ahogy van, de azért legtöbbet a „végül is nincs nagy baj, az én gyerekem is elvan az iskolában”, a „csak a tanító néni számít” és a „nekünk is ilyen volt, mi is túléltük” gondolatokkal találkozom. Szerencsére ez utóbbival azért elég ritkán, mert ennél szomorúbb és szánalmasabb szülői attitűdöt nem nagyon tudok elképzelni.

Mint sok más mindenben, az oktatás kérdéseben is meglehetősen radikálisan gondolkozom, és nehezen hajlok kompromisszumra. Nyilván ebből fakadóan „alternatív párti vagyok”, sőt, az alternatívnál is alternatívabb. Alapvetően nem hiszek az intézményesített oktatásban, kiváltképpen a jelenlegi formájában, amire nyugodtan tekinthetünk úgy is, mint a 200 évvel ezelőtti iskolarendszerre, hiszen akkor is nagyjából minden ugyanúgy ment, mint ma. Az iskola működési keretei és főbb vonásai tulajdonképpen a világon semmit sem változtak, miközben beléptünk a 21.századba, egy borzasztóan gyorsan változó, információs és digitális technológia által vezérelt korba, ahol már semmilyen területen nem működnek a korábban megszokott keretek, rendszerek és kapaszkodók, a jövő pedig igencsak kiszámíthatatlan. Ebben a korban égető szükség lenne arra, hogy átgondoljuk, mit is szeretnénk kezdeni a gyerekekkel az iskolában, mire szeretnénk őket felkészíteni, milyen képességeket és készségeket kellene elsajátítaniuk ahhoz, hogy 50 év múlva is megállják a helyüket a munkaerőpiacon vagy úgy egyáltalán az életben.

De mik is a konkrét problémáim? Miért nem tudok megalkudni a rendszerrel, mint sokan mások? Miért nem elég nekem, ha találok egy „jó tanító nénit”?

Jajj, hol is kezdjem… vegyük szépen sorra.

  • Az iskolaszerkezet

A mai iskolaszerkezet a 19.században a gyárak mintájára alakult ki. Forog a futószalag, rajta az ugyanazon gyártási évben keletkezett termékek, nevezzük őket gyerekeknek. A futószalag mellett a szorgalmas dolgozók, akik mind-mind valamit hozzáadnak vagy alakítanak a terméken, ebben az esetben mindenféle hasznos és kevésbé hasznos tudást töltenek a fejekbe. Személyesség elvétve, egyediség nincsen, a futószalagon a termékeknek nem lehetnek egyéni igényeik, mindenki nagyjából ugyanazt és ugyanúgy kapja. A szalag szalad, meg nem áll, mindig csak egy irányba, aki leesik, kiesik. Ez is a rendszerbe van kódolva, hiszen minden gyárban keletkeznek „selejtek” . Hogy velük mi lesz, azt senki sem tudja pontosan, vagy kezeli őket emberi módon a rendszer, vagy nem. Magyarországon inkább nem. A szalag végén pedig ott áll a kész egyentermék, minden elem megkapta az összeszerelési útmutatóban szereplő dolgokat, (hasznosítja ahogy tudja), immár ki lehet lépni a gyár kapuján a nagybetűs életbe. A folyamat alatt minden szigorú időbeosztással zajlott, csengettek a csengők, minden a terv és a szabványok szerint haladt, rendszeresen jöttek a minőségellenőrök, folyamatosak voltak minősítések, osztályozások. 

A szülő hat évesen beadja, tizennyolc évesen kiveheti, és büszkén nézegetheti a végterméket. Ebben a rendszerben se neki, sem a szerencsétlen gyereknek nincsen semmiféle beleszólása abba, hogy mi, mikor és hogyan történik. Lehet persze egyik gyárból a másikba rohangálni, ha úgy érezzük, hogy valahol nem mennek jól a dolgok, de a legtöbb helyen a gyár működési elvei, szerkezete és rendszere nagyjából ugyanaz. 2019 óta pedig valahova muszáj beadni a gyereket, és az alternatív manufaktúrák (nevezzük alternatív oktatási intézményeknek) nagyon meg lettek regulázva, a kis műhelyek (magántanulók és tanulócsoportok), ahol valami mást és máshogyan kaphattak a gyerekek, gyakorlatilag be lettek tiltva és le lettek bombázva. Politizálás? Kormánykritika? Igen. Bőséggel.

Mi a baj ezzel a rendszerrel? Van-e egyáltalán bármi gond vele? Hiszen minden annyira magától értetődőnek tűnik, hogy sokan el se tudják képzelni, hogy lehetne máshogyan is. Az iskola lényegi szerkezete majdnem kétszáz éve semmit nem változott (talán csak a testi fenyítés lett betiltva, és latin helyett bejött az angol): iskolapadok, osztályok, tankönyvek, tanterv, csengő, osztályzás, bizonyítvány, felelés, dolgozat, csönd legyen és maradj a fenekeden. Az egész társadalmunkban megkérdőjelezhetetlen evidencia, hogy a gyerekek ilyen intézményekben, a családjuktól távol töltik a napjuk nagy részét, ekörül forog az életük (és nem csak az övék, hanem gyakorlatilag a szülőké is). Reggel megmondják hányra kell beérni, felcsücsülni a szalagra, délután mikor lehet lemászni. Időközben pedig a szülőknek nincs gondjuk a gyerekre, hisz az iskola biztosít valami kétes minőségű egyenkaját, meleg is van, biztonságban is vannak a lurkók, így mindenki nyugodtan mehet dolgozni, mondjuk egy másik gyárba. 

A rendszert igazából pontosan az tartja fenn, hogy az emberek 99%-a képtelen a kereten kívül gondolkozni (thinking outside the box), és végiggondolni, hogy hol volna szükség radikális paradigmaváltásra. Se szülők, se szakemberek, se döntéshozók nem merik megkérdőjelezni a rendszer alapjait. Mikor néhány éve homeschoolingról vagy unschoolingról beszélgettem emberekkel, úgy néztek rám, mintha kínaiul beszélnék. Pedig vannak országok, ahol az iskolába járás mellett ez egy ismert és elismert gyereknevelési és oktatási gyakorlat, és fel sem merül kérdésként, hogy ennek az útnak vajon jobb vagy rosszabb-e a kimenetele mint a megszokottnak.

Van tehát az iskolának egy csomó olyan eleme, amiről már nem is tudunk másképp gondolkozni, fel se merül, hogy nem feltétlenül úgy a legjobb csinálni és fenntartani, mint ahogy megszoktuk. Egy egyszerű példa, a korosztályok szerinti homogén osztályok. Ki merné megkérdőjelezni ennek létjogosultságát? Miközben tudjuk, hogy a vegyes életkori csoportok milyen izgalmas, mindenki számára építő tanulási helyzeteket tudnak teremteni, mennyivel gazdagabb az a tanulási környezetet, ahol a tanulásban előrébb járó tud segíteni valakinek, aki csak most kezdi, a gyerekek egymást tudják motiválni, tanítani (magyarázva tanulni ugye-ugye tudjuk milyen hatékony!), a kisebbeknek van kitől segítséget kérni, van kiről példát venni, intenzíven fejlődnek a szociális készségek, a türelem, az elfogadás és a többi. Meg úgy egyáltalán, a közös érdeklődés egy téma iránt fontosabb csoportalkotó erő, mint az életkor. Miért ne tanulhatna az állatok rendszertanáról egy 12 és egy 15 éves közösen??

Szintén az osztályfok és évfolyamstruktúrához tartozó kevésbé tudatosult hiedelem, hogy a gyerekek fejlődése minden területen minden életkorban egyenlő mértékű, folyamatos és egyenletes. Azaz, még véletlenül se számol azzal a rendszer, hogy Julika – amúgy teljesen átlagos kislány – matematikából egy adott pillanatban lehet, hogy elsős szinten áll, olvasásból, szövegértésből és szövegalkotásból viszont egészen kitűnő, akár a negyedikes olvasmányokat és feladatokat is fel lehet neki adni. Hányadik osztályba járjon Julika? Van-e értelme őt, vagy bárkit valamilyen osztályfok skatulyájába belepréselni, kategorizálni? Mi lenne, ha Julika, csak egyszerűen Julika maradhatna, intenzívebb segítséget kapva a tanulócsoportjában matematikából, miközben a maga roham tempójában szárnyalhatna az egyéni feladataival, könyveivel írás-olvasásból?

A mi iskolarendszerünkben ez sajnos elképzelhetetlen. Nálunk úgy van a dolog kitalálva, hogy az oktatás irányítói odafönt megálmodják, hogy hova szeretnék eljuttatni az egyes tantárgyakból a gyerekeket az iskoláztatás végére. Aztán a tananyagot felosztják annyi egyenlő részre, ahány évig tanulják az iskolában az adott tantárgyat, matematikából például 12 évre. Aztán az egyes évek tananyag mennyiségét felosztják annyi hónapra, ahány hónapig iskolába járnak a gyerekek, és így tovább, meg is kapjuk pontosan, hogy melyik életkorban melyik héten, melyik tantárgyból éppen hol kellene tartani. A gyerek iskolai pályafutásának minden perce előre be van osztva, lépésről lépése mindenki a meghatározott ütemben halad előre. (Aki lemaradt, kapja össze magát, aki rég túl van rajta, az unatkozhat.) Az elmúlt évtized magyar oktatáspolitikája, az új NAT, amiben elképesztő mennyiségű az előírt tananyag, csak még szorosabbra húzta a gyeplőt. 

Csakhogy a gyerek nem ilyen, az ember egyszerűen nem így működik. A tanulásban lehetnek nagyon fogékony, intenzív időszakok amikor „megnyílik az elme”, és a gyerek rohamléptekben ért meg, és fogad be új információkat. Más időszakokban stagnál, sőt, akár látszólag visszafelé lép kettőt, és hirtelen azzal is problémája akad, amit egy hónappal korábban még gond nélkül megcsinált. És ez teljesen normális. Sosem felejtem el, amikor az USA-ban jártam egy évet iskolába, az egyik osztálytársnőm ötödik (!) osztály szeptemberében képtelen volt kiszámolni, hogy mennyi 3×9. A tanárnak a szeme se rebbent. Ugyanez a kislány év végére tizedestörtekkel szorzott osztott, és kifejezetten jó matekosnak számított. Több évet ugrott a tananyagban néhány hónap alatt. Egyszerűen megérett rá a gondolkodása.

A mi iskolarendszerünkben el se lehet képzelni, hogy ne mindenki ugyanazt, ugyanakkor és ugyanúgy kapja. Azt meg pláne nem, hogy egyenesen a gyerekek (és a szülők!) mondhassák meg, hogy mi történjen az iskolában, ki hova szeretne lejutni a 12 év alatt, hogy konkrétan mit szeretnének tanulni és mit nem. Jelenleg a gyereknek, az iskola „elvileg legfontosabb” szereplőjének semmiféle beleszólása nincs abba, hogy mi történik vele napi 6-7-8 órában. Sem abba, hogy mikor pisil, sem abba, hogy mikor eszik, sem abba, hogy mikor tarthat szünetet, sem abba, hogy mikor szeretne felállni, mert fáj a feneke az üléstől, sem abba, hogy mikor mehet három mély levegőt szippantani az ablakhoz. Abba meg aztán pláne nem, hogy mit kell elolvasnia, hogy mit és hogyan kell bemagolnia, hogy milyen tantárgyakat tanuljon, ne adj isten, ki tanítsa. Nem tud panaszt tenni, felmondani, lelépni, nem tud elmenekülni a stresszes helyzetből, az esetleges megalázásból. Tulajdonképpen semmibe SEMMIFÉLE BELESZÓLÁSA NINCS. És ezt kéremszépen, teljesen természetesnek vesszük, sőt, normálisnak tartjuk. Valaki még azt is hozzáteszi, hogy ez a rendszer készíti fel az életre. Tényleg? Milyen életre? Ki az, aki ilyen életet, ilyen munkakörülményeket, vagy egy ilyen jellegű egyenlőtlen, autoriter párkapcsolatot szán a gyerekének?

„Hát nehogymá’ a gyerek mondja meg…” Ugye, ugye. A legtöbb ember, aki képtelen a kereten kívül gondolkozni, attól tart, hogy ha beleszólást kapnának a gyerekek, akkor káosz és anarchia lenne az iskolákban. Senki se tanulna semmit, hiszen a gyerekek lusták és nem szeretnek tanulni, csak ha ostorral verik őket. És semmi sem érdekli őket… Pedig csak meg kell nézni, hogy hogyan működnek nyugaton a demokratikus iskolák, az alternatív tanulócsoportok, vagy hogyan tanulnak magántanulóként tömegek azokban az országokban ahol ez legális. Nincs káosz, nincs anarchia, motiváció van, lelkesedés van, tanulás van, aminek végcélja ugyanúgy az egyetem vagy a sikeres, kreatív nagybetűs élet. Tessék statisztikákat olvasni ezeknek a tanulási formáknak az eredményességéről. 

És ahogyan nem tudjuk elképzelni, hogy a gyereknek vagy a szülőnek is lehet beleszólása, ahogy nem tudjuk elképzelni a vegyes életkori csoportokat, úgy nem tudjuk elképzelni a pedagógus, csengő, tanterv, tantárgy, tankönyv, tanóra, órarend, fegyelem, dolgozat, felelés, osztályzás, bizonyítvány, évnyitó, évzáró, fekete szoknya-fehér blúz, „osztályvigyázzjelentéstkérek” nélkül sem. És ez nagy baj, mert mindeközben látjuk, hogy a 21.században már nem hatékony az iskola azokkal a keretekkel, amelyeket kétszáz éve alkottunk meg. 

  • Központi tanterv kontra egyéni érdeklődés (miért hatékonyabb a szabad tanulás?)

A világ oktatási szempontból elmaradottabb felén – így nálunk is – szigorú tantervek szabályozzák, hogy melyik korosztálynak, mit, mikor, milyen óraszámban, milyen mélységben és hogyan kell megtanulni (sőt, nálunk még az is meg van mondva, hogy melyik tankönyvből kellene haladni…). Ez a központi szabályozás a 21. században több szempontból is értelmezhetetlen. Ennek kritikájával is rengeteg oktatáskutató foglalkozik, akit érdekel, számtalan cikket tud róla olvasni, főleg mióta Bölcs Vezéreink, Pártunk és Kormányunk kiadta a legújabb, minden eddiginél szigorúbb és elavultabb NAT-ot, úgyhogy ebbe bele se kezdek. Nyilvánvaló, hogy nem lehet egy budai értelmiségi környék intézményében, vagy egy ilyen-olyan módon szelektáló elit/egyházi/alapítványi iskola és egy elmaradott kistérségben, zömében hátrányos helyzetű gyereket tanító iskolában ugyanazt a tantananyagot lenyomni, mert ez utóbbi leszakadó réteg további súlyos hátrányokat fog szenvedni. Persze tudjuk, hogy itthon a politikai vezetés tudomást sem vesz ezekről az egyre gyarapodó tömegekről, miközben sejthető, hogy az elitgimnáziumban végző gyerekek élete is sokkal nehezebb lesz, ha egy olyan országban élnek, ahol nem segítették a hátrányos helyzetű rétegek felzárkóztatását az oktatáson keresztül.

Bennem inkább az a kérdés szokott felmerülni, hogy van-e egyáltalán értelme bármilyen tantervnek. Vannak-e még a 21.században, egy globalizált világban olyan ismeretek, amelyeket egy bizonyos mélységig minden gyereknek kötelező magára szednie? (És itt most nyilván nem az alapvető írás-olvasási vagy matematikai készségekre gondolok, hanem mondjuk a középiskolai kötelező tananyagra, úgy mint irodalmi kánonokra, a pun háborúk évszámaira, a heteroatomot tartalmazó szerves vegyületek kémiájára vagy a hazai fátlan társulások típusaira.) Van-e még olyan, hogy általános műveltség? Ki és mi alapján mondja meg, hogy mi az, amivel mindenképp találkozni kell az iskolában, és mi az, amivel nem, ami felesleges? Ki, mit és hogyan tud hasznosítani abból, amivel éveken keresztül traktálták? Ki találta ki, hogy melyik korosztály, melyik évfolyamon mivel találkozzon? Vagy például miért kronologikusan tanítjuk az irodalmat vagy a történelmet, amikor annyi más hatékonyabb és izgalmasabb megközelítés is létezik, mint az időrend? 

Vegyük például Pistikét. Pistike 11 éves, 5. osztályos, amikor is minden létező iskolában az első félévben az ókori civilizációkról tanulnak a gyerekek. Ez is nagyjából 100 éve így van, és 100 emberből 99 úgy gondolja, hogy nem is lehet másként. Pistikét viszont éppen a nagy földrajzi felfedezések izgatják. Pontosan ismeri a korabeli hajók felépítését, Magellántól Diazig fejből mondja az összes felfedező összes úti célját, keresi az erről szóló könyveket, filmeket, youtube-on elérhető animációkat. Miért ne foglalkozhatna Pistike hivatalosan, az iskola által támogatott keretek között is az érdeklődési területével, és nem csak a „szabadidejében”? Ha Pistike dolgozat előtti nap a pun háborúkról való tanulás helyett elmegy egy középkori térképeket bemutató kiállításra, és másnap ír egy kettes dolgozatot Hannibál ütközeteiből, akkor a tanító néni el fogja könyvelni Pistikét úgy, mint akit nem érdekel a történelem, vagy nem elég szorgalmas. Mindeközben lehet, hogy Pistike igazából történésznek készül (vagy az is lesz), és éppen többet tud Polinézia felfedezéséről mint maga a tanerő, csak hát, ez pont senkit sem érdekel. Miért nem? Miért nem lehet méltányolni, támogatni, tovább inspirálni Pistike természetes érdeklődését és lelkesedését? Nem ez volna a normális pedagógiai hozzáállás? Miért nem lehet kivárni, hogy lecsengjen Pistikénél ez az időszak, és akkor átterelni az érdeklődését egy másik történelmi korszakra? 

Léteznek olyan oktatási rendszerek, ahol a gyerekeknek nem kötelező együtt haladniuk minden tantárgyból, hanem a pedagógus mentorként abban és úgy segít, ahol a gyerek éppen tart, miközben biztosítva van, hogy előbb-utóbb az évek során minden témakörből kapjon valami ismeretet a gyerek.

Az ilyen iskolákban vagy tanulócsoportokban tanuló gyerekek jobban ismerik önmagukat, tudják mi érdekli őket, tudják, hogyan kell egyedül tanulni, információhoz jutni, nem a (korlátozott ismeretekkel és pedagógiai módszerekkel rendelkező) pedagógustól várják hátradőlve az előre megrágott ismereteket. Megtanulják maguk alakítani a tanulási környezetüket, megtanulják kiválasztani az eszközöket, módszereket, megtanulnak szelektálni az információk között, ellenőrizni ezek hitelességét, gyakorlatot szereznek abban, hogy, hogyan kell célokat kitűzni, és felépíteni egy tanulási folyamatot. Márpedig ezek azok a képességek amelyekre óriási szükség van a 21.század információs korában. A hagyományos iskolarendszerben tanuló gyerekek ezek közül egyiket sem tapasztalják meg, mert minden tanulásra irányuló döntést a fejük fölött hoznak meg, nem választhatnak témát, eszközt, módszertant, nem választhatnak információforrást, nincs lehetőségük ellenőrizni, vagy valóban megkérdőjelezni az információ forrását (mondjuk a tanár ismereteit), és nincs lehetőségük, maguknak megtervezni, felépíteni és beosztani a tanulási folyamatot. 

No és mi van, ha valami kimarad abból, amit ma úgy ítélünk meg, hogy rendkívül fontos, kötelezően elsajátítandó ismeret? Az a gyerek vagy felnőtt, aki megtanult a saját érdeklődésének megfelelően információhoz jutni, tudja kezelni a könyvtárat, eligazodik az interneten, megtanulta kordában tartani és feldolgozni a rázúduló információdömpinget, az talán ne lenne képes bármikor bármilyen témában fejleszteni önmagát? Bárki attól fél, hogy ha Pistike 20 évesen a Forrest Gump nézése közben rájön, hogy hú de ciki, semmit sem tud a Vietnámi háborúról, akkor ott fog állni megfürödve, és nem fogja tudni, hogy hova nyúljon hogy bepótolja a hiányosságait? Nem hiszem. Pistike pontosan tudni fogja, hogy hogyan fejlessze önmagát bármilyen területen, hiszen ezt gyakorolta egész kiskorától kezdve. 

És ha mondjuk 17 évesen vagy 19 évesen ráébred, hogy nem történész, hanem csillagász szeretne lenni, és kiderül, hogy nem tud eleget fizikából a felvételihez, akkor egészen biztosan képes lesz fél-egy év alatt bepótolni akárhány év fizikatudását, és meg tudja írni a felvételit. Pistike ismeri önmagát, tudja hogyan tud hatékonyan tanulni, tudja, hogyan ne folyjon ki az idő a kezei közül, elszánt, céltudatos, rettentő motivált, és minden eszköze és képessége megvan ahhoz, hogy bepótolja ami esetleg kimaradt. Hiszen olyan szabad iskolarendszerben tanult, ami éppen azokat a készségeit fejlesztette, amikkel ezt az élethelyzetet kiválóan tudja kezelni. Utópia? Ilyen nincs? Tessék home és unschoolingos gyerekek tanulási történetét, portfólióját vagy az egyetemi felvételire való felkészülésük történetét olvasgatni.

  • Órarendek, különálló tantárgyak, 45 perces tanórák

Egyszer valaki – borzasztó bölcs ember lehetett – kitalálta, hogy legyenek a tanórák 45 percesek. Nem fél órások, nem két órások, nem 44 és nem 47 hanem 45 percesek. Hogy miért? Ezt megint csak senki nem tudja, még sincs a világon senki, aki megkérdőjelezné ennek  létjogosultságát. Ez is egy amolyan “így van és kész, nekünk is jó volt” dolog. Sosem értettem ezt a 45 percet. Ha valami jó, és élvezetes, akkor azt nem jó 3/4 óra után abbahagyni. Ha valami pedig nem jó, és unalmas, abból  20 perc is sok. Nyilván aki ezt kitalálta nem is feltételezte, hogy a tanulás lehet élvezetes, izgalmas, flow élmény, és valljuk be, a jelenlegi iskolarendszerben egy átlag tanóra valóban igen távol áll a flow-tól. 

Pedig lehetne az. Egy izgalmas projektmunkát, egy kísérletet, egy inspiráló beszélgetést vagy vitát, egy magával ragadó művészeti órát, egy érdekes ismeretterjesztő filmet vagy előadást vétek csengőszóra félbeszakítani. Képzeljük el, hogy van egy szabad hétvégénk, amikor úgy tűnik, csupa jó dolgot csinálhatunk. Leülünk olvasni egy izgalmas regényt, épp az események csúcspontján vagyunk, amikor valaki csenget, hogy könyvet el, most tessék belekezdeni egy filmbe. Ülünk a film előtt, nagyon jó kis film, kezdünk belefeledkezni, de 45 perc után szólnak, hogy ezt most abba kell hagyni, holnap 11-kor lehet folytatni, most tessék kimenni egy kicsit a szabadba. Épp belemelegedünk, kertészkedünk, sportolunk, a gyerekekkel futkározunk (mindenki gondoljon valamire amit szeret kint csinálni), amikor egyszer csak beráncigálnak minket, hogy most hobbi idő jön. Valaki épp elkezd tortát sütni, barkácsolni, apa épp beállítja a körfűrészt, anyuka épp szabásmintát vagdos a varrás előkészítéséhez, amikor valaki megint csak csenget, hogy ennek most azonnal vége, indulni kell színházba, koncertre, de azt is csak 45 percig élvezhetjük. Ugye milyen abszurd? A gyerekeinkkel mégis ezt csináljuk minden áldott nap. Ha erre az a válasz, hogy nincs gond, mert a gyerekek úgyse élvezik annyira az átlag tanórákat, akkor azért érezzük, hogy ez milyen eszméletlenül szánalmas érv. Persze te is tudod, meg én is tudom, hogy igazból tényleg így van. 

Na de hogyan is lehetne másként strukturálni a napot, hiszen a 45 perces óra fogalma szorosan összefügg az iskolákban megszokott órarend-rendszerrel, tehát azzal, hogy napi 5-6-7 totálisan különböző típusú és totálisan más jellegű gondolkozást igénylő óra következik egymás után. Humán és reáltárgyak, művészeti órák, egy kis mozgás. 45 perc jegyzetelés, aztán 45 perc egyenletszámolás, majd előugrik József Attila költeménye, szellemülj át, majd visszarántanak a költészetből egy kémia laborba és így tovább. A szerencsétlen gyerek pedig mindenhol próbáljon meg maximumot teljesíteni, figyelni, koncentrálni, érdeklődni, motiváltnak lenni. Dolgozatot írni hetedik órában. 45 percenként új tanár, új oktatási stílus, új követelmények, új feladatok. AGYRÉM. Komolyan elképesztő, aki ezt kitalálta, biztosan nem találkozott még gyerekkel, de szerintem élő emberrel sem. Minden szakember tudja, és minden pedagógiai és pszichológiai kutatás igazolja, hogy ez a rendszer totálisan értelmetlen, tanulási szempontból pedig a lehető leginkább kontraproduktív. Ha valakinek pontosan az lenne a célja, hogy a tanulás a lehető legkevésbé legyen hatékony és élvezhető az iskolában, az pontosan egy ilyen rendszert találna ki. És láss csodát, mi mégis így csináljuk. Miért??? Mindig megy a nyavalygás, hogy a gyerekek motiválatlanok a tanórákon, nincs kedvük semmihez, vagy hogy nem látják az összefüggéseket. Hát min tetszik csodálkozni egy ilyen rendszerben?

Amúgy már ezelőtt 100 évvel is tudták (az alternatív pedagógiák indulásakor), hogy a projektrendszerű oktatás (persze akkor még nem így hívták), jóval hatékonyabb és élvezetesebb, mint az órarend alapú. Akkor miért nem alap a 21.században a projektrendszerű oktatás? Ahol ráadásul a különböző tantárgyak egymással összefüggő témaköreit is könnyedén össze lehet kapcsolni egymással? Irodalmat a történelemmel, az egészet a művészetekkel, a földrajzzal, földrajzot a biológiával, biológiát a kémiával, és így tovább. Rögtön nyilvánvalóvá válnának az összefüggések, és nem önmagukban lebegnének a különböző tantárgyak. 

Mindemellett sokkal szélesebb lehetőségeket nyújt a projektalapú oktatás az önálló kutatómunkára, mely során a gyerekeknek lehetőségük van begyakorolni az eszméletlen mennyiségű elérhető információ közötti tájékozódást, szelektálást és rendszerezést. 

  • Az osztályzás és bizonyítvány

Azt hiszem, hogy az egész oktatás legsúlyosabb rákfenéje az osztályzás, a számmal való értékelés. Kezdjük ott, hogy senki a világon nem tudja megmondani, hogy tulajdonképpen mit és miért is osztályozunk. Beseggelési hatékonyságot? Rövidtávú emlékezetet? Hosszútávú emlékezetet? Intelligenciát? Érdeklődést? Szorgalmat? Nyilvánvaló, hogy ezek közül egyiket sincs értelme osztályozni. Az adott témakörben az adott pillanatban mérhető tudást? Mi lesz abból egy hónappal később? Megint arról van szó, hogy egyszerűen csak ez a módi, így csináltuk száz, meg kétszáz éve is, 100 emberből 99 úgyse tudja elképzelni másként, így hát jó lesz ez a mi gyerekinknek is. Persze ha bármelyikünket a főnökünk egy darab jeggyel értékelne a munkahelyünkön, akkor marhára fel lennénk háborodva, de az, hogy a gyerekeinkkel csinálják pontosan ugyanezt, az viszont elvárás.

De tényleg. Mire kap a gyerek jegyet? Vegyük megint Pistikét. Tegyük fel Pistike ír egy dolgozatot, amiben X kérdésre jól válaszol, valamennyire meg nem, aztán ezt valami módon számszerűsítjük. Pistike most ügyes volt, kap mondjuk egy ötöst. Juhhé. Tanerő örül, szülő örül, Pistike örül. De mégis mit jelent ez, mire kapott Pistike ötöst? Arra, hogy aktuálisan az emlékezetébe tudott gyömöszölni egy csomó tananyagot, információt, majd ezt a megfelelő pillanatban, a megfelelő formában vissza tudta böfögni. De valóban érti Pistike a tananyagot? Nem tudjuk. Látja-e az összefüggéseket akár más tantárgyak irányába? Nem biztos. Tudja-e Pistike, hogy mi a haszna, milyen relevanciája lehet az ő életére nézve ennek az ismeretnek? Kötve hiszem. Mire fog ebből emlékezni Pistike a dolgozat után 2 órával, egy héttel, három évvel, vagy két évtizeddel? Valószínűleg nem sok mindenre. Érdekli-e Pistikét amúgy a téma, vagy csak szorgos volt, szereti a tanárt, és amúgy is könnyen megjegyez (majd egy nappal később elfelejt) bármit? Egyértelmű, hogy érdeklődést nem osztályozunk, a szorgalmat pedig szintén nem így kellene értékelni. 

És mi van, ha Pistike egyest vagy kettest kap? Ugyanígy felmerülnek a fenti kérdések, plusz az is, hogy kap-e ezek után Pistike külön segítséget, hogy megtanulja a tananyagot mielőtt tovább halad az osztály. Mert ha nem, akkor mi értelme van felmérőt íratni? Tudjuk, hogy nem tudja, és ott hagyjuk őt ebben a helyzetben? És mi van akkor, ha Pistike októberben írt egy egyes dolgozatot, de májusban ugyanabból az anyagból már ötöst tudna írni? Kérheti, hogy újra írhassa az októberi dolgozatát? Ha nem, akkor miért nem? Kérheti két év múlva, hogy javítsák ki a korábbi évek jegyeit, hiszen okosabb lett néhány év alatt? Ha nem, miért nem? Mi értelme van akkor ennek az egésznek? Felírjuk és egy életre elkönyveljük egy bizonyítványba, hogy Pistike tíz évesen hármasra tudta a törteket, miközben két év múlva nyilván ötösre tudná megírni ugyanazt a dolgozatot? Minek ezt az információt felvezetni bárhova, amikor a világon semmilyen relevanciája nincs?

Soha, soha, soha nem értettem azokat a szülőket, akik nagy büszkén mutogatják a gyerekük bizonyítványát. Mégis mit mond el egy jó bizonyítvány a gyerekükről? Hogy jó a memóriája? Hogy szorgalmasan megtanul mindent amit mondanak neki? Hogy jól tud magolni? Tudjuk, hogy a jó bizonyítványnak semmi köze sincs se az intelligenciához, sem a kreatív gondolkodáshoz, a talpraesettséghez, az életben való sikerességhez, sem ahhoz, hogy az életben jó vagy rossz döntéseket fog-e hozni, hogy hogyan fogja kezelni az emberi kapcsolatait vagy hogy boldog lesz-e. Mi értelme a bizonyítványt nézegetni, átlagolni, magyarázni?

„De hát ez motiválja a gyerekeket a tanulásra.” Aha. Na, ahol a jegy motiválja a gyerekeket a tanulásra, ott már réges-rég nagyon súlyosak a bajok, rendszerszinten. Sokszor halljuk, hogy kis túlzással első osztály októberére sikerül kiirtani a gyerekekből a tudásvágyat, a tanulás szeretetét vagy az iskola iránti lelkesedést. Felső tagozatról, gimnáziumról ne is beszéljünk. Pedig egy jó iskolarendszerben a gyerekeket önmagában a tudásvágy motiválja a tanulásra. És ez nem utópia, ez működik, a gyerekek eszméletlen lelkesedéssel, hihetetlen energiákat képesek mozgósítani, hogy valamit megértsenek vagy megtanuljanak, bármiféle külső kényszer nélkül, azokban az iskolarendszerekben, ahol ez az alap felállás. Ezekben az iskolarendszerekben a gyerekek nem is értik, hogy máshol miért tanulnak egy „számért”. Viszont abban a pillanatban, hogy behozzuk a külső, számszerű értékelést, átfordítjuk a motivációt. Mit szeretnénk? Külső vagy belső motiváció alapú tanulást? A kettő együtt nem működik.

  • Elvárások és számonkérések

Az előző ponttal összefüggésben nyilván csak akkor van értelme dolgozatot írni, íratni, ha az tényleg arra irányul, hogy a pedagógus (vagy maga a gyerek) felmérhesse a csoport aktuális tudását, ismereteit egy adott témában. Nem biztos, hogy minden esetben ez a leghatékonyabb eszköz, hogy lássuk, ki hogy halad, de végül is ez is egy módszer, az eredmények függvényében pedig könnyebben át tudja gondolni a pedagógus, hogy merre, hogyan tovább (már ha olyan rendszerben dolgozik, ahol erre szabadsága van, Magyarországon sajnos a rendkívül kötött tanterv miatt úgyis arra és olyan tempóban kell menni, ahogy Kásler doktorúr és sleppje odafönt megálmodták…).

Ezen felül nyilván fontos, hogy a gyerek megtanulja írásban kifejezni magát, a gondolatait, ismereteit, a megértett összefüggéseket papírra vetni, de ennek gyakorlására is ezer és egy módszer van, és nem csak osztályzandó dolgozathelyzetben kellene a gyerekeknek azzal a feladattal találkozniuk, hogy fejtsék ki a gondolataikat egy esszében. 

Ugyanez vonatkozik a felelésre. Nagyon fontos, hogy minden gyerek megtanuljon előadni, gondolatokat értelmesen, összefüggően, érhetően, sőt, élvezetesen előadni, de erre sem a jegyre irányuló, derült égből villámcsapásként érkező felelés a legjobb módszer. Sőt ez a lehető legrosszabb és legkevésbé hatékony módszer. Én például elég sokszor voltam oktatói, előadói helyzetben, de soha-soha nem fordult olyan elő, hogy ezekről ne tudtam volna előre, ne tudtam volna felkészülni, prezentációt vinni, és soha nem olyan témából kellett kiállnom emberek elé, amit én is előző nap hallottam először. Ez abszurd, ez nem az életre készít fel, ez megint csak egy olyan mesterséges és érthetetlen helyzet, amit kizárólag a rothadó iskolarendszerünk, és a szerencsétlen, eszköztelen, csapnialó pedagógusaink állítanak elő. 

A mai oktatási rendszerben a számonkérések másik nagy problémája, hogy nagyon-nagyon kevés kivételtől eltekintve a legtöbb dolgozat feladatainál mindig csak egy létező jó megoldás van. De nem csak a dolgozatokra igaz ez, hanem alapvetően az egész tanulás során kész információkat kapnak a gyerekek, amelyeket csupán memorizálniuk kell. Önálló gondolkodásnak, véleményformálásnak, kreativitásnak helye nincs, a hibázás pedig retorziókkal (pontlevonás, rossz jegy) jár. A gyerekek pillanatok alatt, már alsó tagozaton megtanulják, hogy nem érdemes új dolgokkal kísérletezni, új utakat keresni, és ha lehet, szó szerint érdemes visszaadni, amit a tanártól hallottak. Kérdéseket feltenni, bármit megkérdőjelezni, vitát kezdeményezni szintén nem támogatott (persze azért vannak jó pedagógusok, ahol ennyi belefér), de igazi tanulási sikereket (amit a rendszer az ötösök számával mér…) az ér el, aki hallgat, aki megalkuvó, szófogadó, és a lehető legpontosabban magolja be az anyagot. 

Aztán amikor ebből a rendszerből kikerülnek a gyerekek az egyetemre (főleg egy nyugati egyetemre) vagy a modern munkaerőpiacra, ahol önálló gondolkodást, kreativitást, kérdésfelvetést, problémamegoldást, munkaszervezést, időbeosztást, csapatjátékot, önkontrollt, az előre nem látható fordulatok kezelését, vállalkozó képességet és magabiztosságot várnak el, akkor ott áll a jótanuló fiatal, hogy eddig ezekre a kompetenciákra soha az életében nem volt szüksége. Ezzel ellentétben viszont kiváló végrehajtók, monotoniát jól tűrő gyári munkások, engedelmes alattvalók, csak hát ezt nem igazán nevezhetjük az oktatás sikerességének. 

És akkor a dolgozatokkal, felelésekkel és egyéb számonkérésekkel szemben most fel sem hozom a szorongást, mint problémakört. Tengernyi irodalma van annak, hogy mit okoz a gyerekekben rövid és hosszútávon a folyamatos megfelelési kényszer és stresszhelyzet ami a mindennapjaik része. Iszonyatosan súlyos problémáról van szó társadalmi szinten, a gyerekpszichológusok mindenféle fórumon kongatják a vészharangokat, mégsem hallja meg senki…

  • Idő, hatékonyság, ellopott évek

A mai magyar iskolarendszerben – főleg felső tagozattól – elképesztő mennyiségű időt kell az iskolában egyhelyben ülve tölteniük a gyerekeknek. Napi 6-7, esetenként 8 órát. Plusz szakkörök, korrepetálás, sport, zenetanulás, kórus, időnként nulladik órák. A középiskolai kerettantervben az átlagos heti óraszám egy sima, mezei, nem tagozatos gimnáziumban heti 35-36 óra, azaz napi minimum 7 óra. Napi 7 óra csak az iskolában kötelezően eltöltendő tanórák!! Mindenki tudja, hogy az otthon tanulással töltendő idő középiskolában, és sokszor már felső tagozaton sem egy óra. Még egy igazán összeszedett, “jófejű” gyereknek sem. Rengeteg tantárgy, nyelvek, fogalmazások, munkafüzetek, feladatgyűjtemények, egyenletek, adatok, évszámok, verstanulás és egyéb memoriterek, házi dolgozatok, szódolgozatok, , kötelező olvasmányok, jóégtudja mi. Ha valaki becsülettel próbálja teljesíteni a követelményeket, akkor egészen biztos, hogy a napi 7 órán felül még további órákat kell otthon is az iskolával foglalkoznia. 

Kedves gyakorló szülők! Szerintetek ez normális? Miért hagyjuk ezt évek, évtizedek óta társadalmi szinten? Miért törődik bele ebbe mindenki? Miért nincs ez ellen tüntetés, lázadás, polgári engedetlenség? Miért hagyja mindenki szó nélkül, hogy a gyerekek hivatalos munkaideje hosszabb legyen mint a szüleiké? Én ezt egyszerűen nem értem. 

És akkor hol marad ideje, energiája a gyereknek a saját érdeklődési körére? Mikor lesz ideje kedvtelésből sportolni, zenét tanulni, énekelni, barátokkal találkozni, randevúzni, kirándulni, önkénteskedni, társasozni, különleges hobbikkal foglalkozni, kertészkedni, főzni tanulni, faragni, ruhát varrni, táncolni, színházba, koncertre járni? Nem ezek volnának a fontosabb, életre szóló élményeket, életre szóló érdeklődést, tudást, emberi kapcsolatokat megalapozó tevékenységek? Nem ezekre kellene a legtöbb időt meghagyni a gyermek és kamaszévekben??

Nem, nálunk tanterv, kötelező óraszámok, fix tananyag, fix tantárgyak, előírások, számokérés, osztályzás, és bizonyítvány van. Az, hogy Julcsikát a néprajz és a néptánc érdekli, senkit sem érdekel. Ilyen tantárgy nincs az iskolában, úgyhogy ez nem is lehet fontos. Sőt, jobb lenne, ha nem is járna annyit táncházba a barátaival, mert másnap fáradt lesz, és nem tud odafigyelni a szervetlen kémiára. Az, hogy Zsófika imád süteményeket és tortákat sütni, cukrász szeretne lenni, és többet tud már a szakmáról mint sok végzett cukrász, megint csak senkit sem érdekel, találjon rá időt, ahogy tud. Az, hogy Pistike lovagol, önkénteskedik egy lovardában, szintén a magánügye, az iskolában nem hat meg senkit. Józsi a városi diákszínpad oszlopos tagja, mégsem honorálja senki az ott elért sikereit az iskolában, sőt elég rosszak a jegyei, hiszen nincs ideje a próbák, előadások és az otthoni szövegtanulás mellett eleget foglalkozni az iskolai dolgokkal. Szerencsére értelmes szülei vannak, akik nem piszkálják emiatt. 

Olyan hihetetlen sok idő megy el az iskolákban a végtelen mennyiségű, sohasem használható információk átadása, a nem hatékony tanítási módszerek, a fegyelmezés, a dolgozat írások, feleltetések közben. A tanulásra fordított idő egyáltalán nincs arányban a tudással, ez a kompetenciafelmérésekből egyértelműen látszik. Az oktatásban világelsőnek számító Finnországban például az egyik legalacsonyabb a diákok formális tanulásra fordított ideje.  A legtöbb gyerek ugyanis jóval hatékonyabban ki tudja használni az idejét, ha lehetősége van szabadon tanulni. A jelenlegi keretek között viszont hetek, hónapok, évek telnek el értelmetlenül, unatkozva, olykor katatón állapotban, motiváció nélkül fenéken csücsülve, miközben más körülmények között, más oktatási rendszerben szárnyalhatnának és valóban élhetnének a gyerekek. Mindeközben pedig jobban megismerhetnék önmagukat, az erősségeiket, gyengeségeiket, az érdeklődési körüket, gazdag emberi kapcsolatokat építhetnének ki más felnőttekkel, többet látnának, tapasztalnának a világból. Megtanulnák beosztani az idejüket, előre tervezni, reális célokat kitűzni és azokért kitartóan küzdeni. Igen súlyos következményei vannak annak, a hogy a jelenlegi oktatási rendszer semmilyen tervezésre és döntéshozatalra nem tanítja a gyerekeket, és hogy hírből sem ismeri az autonómia fogalmát.

  • A pedagógus hagyományos és modern szerepköre

Azt hiszem az előző pontokban már elég sokat utaltam rá, hogy miért hatékony és jövőbe mutató a szabad tanulás rendszere. Ha a jelenlegi oktatási törvény meg is engedné, hogy a gyerekek iskolarendszeren kívül, otthon vagy tanulócsoportban tanulhassanak (ahogyan 2019 előtt ez legális volt), akkor is nyilvánvaló, hogy a legtöbb szülő ezt nem feltétlenül engedheti meg magának. Hiába lennének olyanok, akik ez iránt elkötelezettek, akik belátják, hogy milyen iszonyatosan gazdag lehetőségek kínálkoznak egy efféle „nem hagyományos” gyerekkorban, sajnos nem minden családban maradhat otthon az egyik szülő a kicsi gyerek mellett, vagy nem sokan tudnák kifizetni a tanulócsoportok költségeit. 

Nálunk szerencsésebb országokban amúgy nem csak tanulócsoportok vagy otthontanulók között létezik szabad tanulás, hanem vannak szabad tanulást biztosító iskolák is. Demokratikus iskolák, ahol a gyerekek döntenek szinte minden őket érintő kérdésben. Ahol a tanár a gyerek egyéni haladását segítő mentorként áll a tanulók mellett, nem ő tudás átadója, nem ő az origója az információnak. Segít, ha kérdés van, ha elakadást tapasztal, motiválja a gyereket ha szükséges, tanulási, kutatási témaköröket vázol fel a gyereknek, ha erre igény jelentkezik. De nem neki kell mindent tudnia és átadnia. 

A mi iskolarendszerünkben vannak zseniális, közepes és csapnivaló tanárok. A zseniálisaktól jó tanulni. A közepes és csapnivaló tanárokat a 21.században igazán le lehetne cserélni online elérhető zseniális tanárokra, virtuális tanárokra, kiváló szakemberek által összeállított képekkel, videókkal, animációkkal ellátott tananyagokra. Ehhez képest úgy tűnik, hogy mi mégiscsak megelégszünk azzal, hogy Irma néni magyarázza a sejtosztódást a táblánál állva. Pedig minden gyerek megérdemelné, hogy ne a közepes pedagógiai talentumokkal megáldott, rém unalmas Irma néni magyarázatát kelljen hallgatni, hanem a technika segítségével a lehető legjobb előadótól, a lehető legérthetőbb szemléltetéssel tanulhasson. 2021-ben, amikor minden gyerek zsebében ott a szélessávú internettel ellátott okostelefon, már nem Irma nénire kellene hagyatkozni, ha bárkivel meg akarjuk értetni a mitózist. Ez lenne a 21. századi digitális oktatás lényege, nem az, hogy emailben kell visszaküldeni a kitöltött és befotózott munkafüzet lapjait a tanárnak.

A homeschooling sem azt jelenti, hogy mindent a szülő tanít a gyereknek. Az első években valóban nagy a szülő feladata, míg az írás-olvasás, a szövegértés és az alapvető matematikai készségeket elsajátítja a gyerek. Ha valaki homeschoolingra adja a fejét, borzasztó fontos, hogy a gyerek középiskola elejére eljusson egy jól használható szintre angolból, amit már a napi tanulás és információszerzés során rutinszerűen fel tud használni. Eszméletlen mennyiségű tanulást segítő tananyag érhető el angolul (mondjuk szerencsére már magyarul is). Van egy ilyen a tévképzet, hogy a homeschoolingos gyerekeknek az anyukájuk magyarázza a kémiát vagy a második világháborút, és jön is az értetlenkedés, hogy hát ki ért minden tantárgyhoz annyira, hogy azt átadja a gyereknek. Erről szó sincs. Minden témában mindenféle fantasztikus tananyag, segédanyag könnyen elérhető. 2021 van. Akinek van internetkapcsolata, annak egy bizonyos életkor felett már nem feltétlenül van szüksége a hagyományos értelemben vett pedagógusra a napi tanulás során.

  • A szocializáció

Jajj, ki ne hagyjam a klasszik, állandóan előugró jollyjoker kérdést: „de ezekben a rendszerekben, a homeschooling és unschooling során mi a helyzet a szocializációval?”

Mindig kiül a döbbenet az arcomra, amikor elhangzik ez ellenérvként, amikor rájövök, hogy a beszélgetőpartnerem nem tudja máshol, más körülmények között elképzelni a szociális készségek tanulását és fejlődését, mit az iskolában, sőt valószínűleg ezt tartja a legjobb formájának. Mert hogy ezt takarja ez a kérdés. Én meg csak ismételni tudom önmagam: try to think outside the box.

Először is, a szocializáció a társadalomba beilleszkedéshez szükséges készségek fejlődését jelenti. Kérdezem én: az iskolának mi köze van ehhez?? Beteszünk egy gyereket vele teljesen egykorú gyerekek közé, rájuk zárjuk az ajtót 12 évre, bedobunk közéjük 45 perces váltásokban egy-egy felnőttet, akik információt próbálnak átadni, és ezt kéremszépen az emberek többsége szocializációnak tartja. Én nem tudom más hogy van vele, de mióta nem járok iskolába, soha, soha nem fordult velem elő az, hogy 30-32 velem pontosan egykorú ember között lettem volna akár 10 percre is, főleg nem egy autoriter rendszer keretei között. 

Voltam ellenben változatos korcsoportú, eltérő tudású, beosztású emberek között, akikkel ráadásul együtt kellett dolgoznom. Voltak konfliktusok, amiket együtt kellett megoldanunk. Voltak főnökeim, akikkel szót kellett értenem. A munkám során különböző korú emberekkel kerültem kapcsolatba, a legtöbbször olyan helyzetben, hogy én voltam a fiatalabb, mégis nekem kellett megmondanom, hogy mi történjen, és nekem kellett felelősséget vállalnom a másikért. Vannak barátaim mindenféle korosztályból. 60 éves is, akit barátomnak nevezek, akivel bármikor szívesen leülök egy pohár bor mellett beszélgetni. Találkoztam emberekkel teljesen más társadalmi rétegekből, akikkel kénytelen voltam szót érteni, időről időre együttműködni. Sokféle helyről jövő, sokféle életutat bejárt emberrel voltam együtt mindenféle tanfolyamon, ahol meg kellett nyílnom és meg kellett hallgatnom, vagy el kellett fogadnom a másik véleményét. Jártam klubokba, vezettem csoportokat. Az utcára kilépve találkozom a szomszéddal, boltossal, BKV ellenőrrel, voltak megoldandó problémáim postán, bankban, vagy a sorban állva. 

Felteszem a kérdést ismét: ezekre milyen formában tud felkészíteni az iskola, ahol a gyerekek önmagukkal teljesen egykorú társakkal egy teljesen mesterséges környezetben töltik az idejük nagy részét? 

Nyilvánvaló, hogy minden felnőtt hozzám hasonlóan, iszonyatosan változatos társas körülmények között él nap mint nap. Munkahely, ilyen-olyan közösségek, baráti társaságok, mindennapos feszültségek úton-útfélen, és az is biztos, hogy egyikünket sem az iskola készített fel ezek kezelésére. 

Mellesleg, mivel egy szabadon tanuló gyereknek gazdagabb és változatosabb lehetőségei vannak a tanuló és szabadidejének eltöltésére, többféle helyre tud eljárni, előadásokat hallgatni, ilyen-olyan tanfolyamokhoz csatlakozni, színházba, koncertre, kiállításokra járni, önkéntes munkát végezni, sokféle helyzetű, foglalkozású, személyiségű felnőttel találkozni, és gyakrabban kényszerül különböző kényesebb helyzetekben feltalálnia magát, nos, ezek a gyerekek egészen biztosan gazdagabb szocializációs környezetben nőnek fel, mint azok, akik napi 7-8 órát az iskolában töltenek, majd plusz órákat otthon tanulással töltenek. 

  • Jótanítónéni elv

Meg kellett volna számolnom, hogy hányszor hallottam az elmúlt években, hogy semmi nem számít, csak a tanító néni személye, őt kell jól kiválasztani, és minden rendben lesz. Nos, szerintem ez csak részben igaz, hiszen a Jótanítónéni óvó szárnyai alatt is távol állnak a dolgok az optimálistól. 

Az a baj, hogy a Jótanítónéni, sőt, a Legjobbtanítónéni sem képes megváltoztatni a rossz, elavult és élhetetlen rendszert, mert nincs hozzá jogköre, akarata vagy ereje. A Jótanítónéni sem dönthet úgy, hogy nem tantárgy és órarend rendszerben tanít, hanem projektalapon, nem dönthet úgy, hogy holnaptól nem osztályoz és nem ad bizonyítványt, mert úgy sincs semmi értelme, nem dönthet úgy, hogy tojik a tantervre, nem mondhatja azt sem, hogy gyerekek, most két hétig az erdőben fogunk tanulni, vagy azt, hogy ma kint fogunk játszani egész nap a hóesésben. A Jótanítónéni sem alakíthat ki önhatalmúlag vegyes osztályokat, nem alakíthatja át a csengetési rendet. A Jótanítónéni minden szakmaiság és jószándék ellenére sem rúghatja fel a rothadó rendszer kereteit, muszáj beállnia a sorba, kiszolgálni a központi akaratot. Talán egy kicsit enyhíteni tud a fojtogató szabályok szorításán, megpróbálhat gyerekközpontúbb hétköznapokat teremteni, és úgy tűnik, hogy a legtöbb szülő számára ez éppen elég is. Már csak azért kell szorgosan imádkozni, hogy ha egyszer bekerület a gyerek a Jótanítónénihez, akkor az ne hagyja ott az iskolát, vagy ne vállaljon még egy gyereket, mert  akkor ott állunk, hogy ki jön majd helyette. 

Szóval tegyük fel, hogy tényleg megfogtuk az isten lábát és sikerült a világ legjobb Jótanítónénijéhez bejuttatni a gyermekünket, és úgy tűnik, hogy a tanerő nem is tervez szülni, másik iskolába menni, vagy otthagyni a francba az egész szakmát. A tanerő kiválóan felkészült pedagógus, kedves, türelmes, mégis határozott tyúkanyó, aki humorral és a harlemi iskolák módszertanát kitanulmányozva a legproblémásabb gyerekekkel is szót ért. Széleskörű gyógypedagógiai ismeretekkel is rendelkezik, tudja, hogy a hiperaktív gyerek nem rossz, képes megfelelően oktatni a diszes gyerekeket, kényelmes körülményeket tud teremteni az autisztikus tüneteket mutató tanulónak is. Az osztályban béke és harmónia uralkodik.  Mindemellett igazi amazonként küzd az értelmetlen előírásokkal szemben, tágítja a rendszer határait, szembe megy minden utasítással, lepapírozza amit lehet, meghamisítja a naplót ha kell. Nem osztályoz, máglyán égeti a használhatatlan tankönyveket, az iskolaudvaron tartja az órákat, állandóan tanulmányi kirándulásokra viszi a gyerekeket, hagyja, hogy a gyerekek a maguk tempójában fejlődjenek, nem esik pánikba, ha valaki harmadik osztályban sem olvas szépen. A szülőket partnerként kezeli, folyamatos kapcsolatban áll velük, és a gyerekek véleményét is kikéri amiben lehet.  

Én készséggel elhiszem, hogy létezik ilyen tanító néni, sőt, azt is, hogy a környezetemben mindenki, aki a “csak a Jótanítónéni számít” elvben hisz, az ki is fog magának egy ehhez hasonló éteri lényt. Őszintén hiszem, hogy tényleg vannak jó tanító nénik. És nyilván egy jó pedagógus tényleg a lehető legjobb dolog amit egy rossz rendszerben adhatunk a gyerekünknek. És nyilván egy gyenge, szakmailag kevésbé toppon lévő pedagógus a legjobb rendszerben sem lesz jó a gyerekünknek. Ez tiszta sor. 

De a legnagyobb kérdésem ezekhez a szülőkhöz az, hogy MI LESZ A NEGYEDIK OSZTÁLY UTÁN?

Miért csak a Jótanítónéni időszak és az első négy év számít? Tíz éves kortól kezdve már jöhet bármi? Négy évig védtük, óvtuk a gyermeket, és utána már tök mindegy mi lesz? Pedig negyedik után jön még NYOLC év, ami szintén a gyerekkor része!!! A Jótanítónéni– béke szigete után már jöhet a napi 7 óra iskolapadban ülés, plusz a hosszú tanulással töltött órák otthon? Jöhetnek az értelmetlen szabályok, a felesleges magolások, a szorongó hétköznapok, a dolgozatok, röpik és felelések, jöhet a semmitmondó totálisan értelmetlen osztályzás, jöhet a tanterv úgy ahogy van, a rengeteg elvesztegetett idő, hónapok, évek amit annyival gazdagabban is ki lehetne használni? 

 

A magyar valóság

A magyar oktatási rendszer körülbelül száz éve volt utoljára korszerű, vagy az adott kor kihívásainak megfelelő. Esetleg még a szocializmusban. De már a rendszerváltás óta is eltelt bő 30 év, és igazi, radikális változások sem akkor, sem azóta nem történtek, habár a 90-es években fel-felvillantak azok a reformszemléletek a közoktatásban, amelyek előremutatók voltak (vagy lettek volna) a maguk idejében. Újra életre keltek az alternatív iskolák, voltak egészen használható és átgondolt dolgok az első rendszerváltás utáni Nemzeti Alaptantervben, megjelent a kompetenciaalapú szemlélet, a képesség és készségfejlesztés alapelve, de azért megmaradt a tananyagközpontúság és a meglehetősen rugalmatlan keretek is. Soha nem merült fel igazából az osztályzás, a kötelezően előírt tananyag, vagy a kötelező óraszámok radikális csökkentése. 

A közoktatás mindig is alulfinanszírozott volt, főleg ahhoz képest amennyi tőkét bele kellett volna fektetni ahhoz, hogy valódi reformok és valódi, modern, gyerekközpontú pedagógia alakulhasson ki itthon is, ahogy ezt mondjuk megtették a finnek vagy az észtek. A pedagógusaink iszonyatosan alulfizetettek, a szakmának eszméletlenül alacsony a presztízse, a tanító és tanárképzés rendkívül alacsony bekerülési pontszámai pedig megengedik, hogy ne csak a legkiválóbb és legelhivatottabb emberek menjenek erre a pályára, hanem gyakorlatilag bárki, akit nem vesznek fel máshová. Ezek évtizedek óta változatlan problémák.

Köztudott, hogy a magyar oktatási rendszer rendkívül szegregáló, ott hagyja a porban a hátrányos helyzetűeket, és semmit sem tesz a társadalmi mobilitás érdekében. Teljesen érthető az előnyösebb társadalmi csoportokba tartozó szülők törekvése is, hogy mentik a gyereküket a rosszabb helyekről, és mindenki küzd, hogy az elérhető legjobb iskolát megtalálja a gyerekének. Ez is évtizedek óta így van, habár az utóbbi évek rendkívül felerősítették ezt a tendenciát. 

Ami viszont az utóbbi 11 évben történt a közoktatásban, arra szavak nincsenek. Az erőszakos és totális központosítás (a szánnivalóan működésképtelen KLIK kiépítése), az ideológiai kézivezérlés kialakítása, a közoktatásra költött pénzek csökkentése, a kötelező óraszámok növelése, a rendkívül elavult és túlszabályozott NAT bevezetése, a pedagógusminősítés mínősíthetetlen új rendszerének kialakítása, a pedagógus bérek reálértékének csökkenése, a pedagógus terhek növekedése, a diákok terheinek növekedése, az iskolák jelentős részének egyházi kezekbe átjátszása, a szakközépiskolák és szakiskolák oktatási minőségének drasztikus esése, a szegregáció növekedése, az esélyegyenlőség csökkenése, a magántanulóság lehetőségének megszüntetése, a kötelező 6 éves beiskolázás bevezetése, a tankötelezettség 16 évre csökkentése, a pedagógushiány eltusolása és további fokozása, a szabad tankönyvpiac bedarálása, és jelenleg éppen az egyetemek autonómiájának megszüntetése… Folytassam még?

A központosítás, az intézmények és a pedagógusok autonómiájának megszűnése, a tartalmi szabályozás teljes központosítása, a kompetenciafejlesztés hiánya drámai mértékben rontotta a hazai oktatás színvonalát, a magyar gyerekek minden nemzetközi vizsgálatban rendkívül szomorú eredményeket produkálnak. Nahalka István, az ország egyik legelismertebb oktatáskutatója így fogalmaz: “„Ugyanaz a tantervi kultúra érvényesül az utóbbi években, ami a szocialista időszak jellemzője volt: az 1990-es években elhagyott, erőteljesen előíró oktatási kultúrát csak rövid időre sikerült a kompetenciafejlesztés irányába terelni. A 2013-tól bevezetett Nemzeti Alaptanterv újra a formális ismeretekre helyezi a hangsúlyt. Az oktatás színvonalának  folyamatos romlása nagyon konkrét következményekkel fog járni mind az ország teljes gazdasága, mind a társadalmi folyamatok szintjén.

Hogy mi az a minimum, amit elvárnék egy kormányváltás utáni új oktatáspolitikától?

  • Azt, hogy a szülők visszakapják a szülői jogaikat, legyen lehetőség újra magántanulónak lenni, tanulócsoportokban tanulni, illetve töröljék el a kötelező 6 éves korban kezdődő iskoláztatást.
  • Azt, hogy elkezdik végre normális mértékben finanszírozni a közoktatást, egyben versenyképes szintre megnövelni a pedagógusok bérét.
  • Azt, hogy kialakítanak valami stratégiát az elképesztő pedagógushiány rövid és hosszútávú kezelésére.
  • Azt, hogy radikálisan csökkentik a pedagógusok munkaterheit.
  • Azt, hogy radikálisan csökkentik a diákok terheit, óraszámát, a kötelezően előírt tananyag mennyiségét.
  • Hogy eltöröljék ezt az egészen abszurd elemeket tartalmazó, totálisan elavult és szakmaitlan NAT-ot, és kidolgozzanak a 21. századi iskolákhoz illeszkedő modern tantervet, amiben a kompetenciafejlesztés és nem a tananyag áll a központban.
  • Azt, hogy felmutatnak végre valami stratégiát a leszakadó rétegek hatékony iskoláztatására és felzárkóztatására.
  • Azt, hogy felmutatnak valami stratégiát ami biztosítja, hogy az SNI-s és BTMN-es gyerekek megkapják végre a nekik szükséges speciális fejlesztést, segítséget, hogy minden gyerek megtalálhassa a helyét a közoktatásban.
  • Azt, hogy a rettenetes központosítás után végre visszakapják az iskolák az autonómiájuk nagy részét.
  • Azt, hogy az egyházi és állami iskolák finanszírozása egyenlő mértékű legyen.
  • Azt, hogy a pedagógusokra ne biorobotként tekintsen a rendszer, hanem kompetens szakemberekre, akik képesek meghatározni és kiválasztani az osztályuk számára legjobb és leghatékonyabb módszereket, és maguk tűzhessék ki a célokat, irányokat, azaz visszakapják a tanítás szabadságát, .
  • Azt, hogy visszaállítsák a tankötelezettséget 18 éves korig.
  • Azt, hogy visszaszerzik a „közalapítványoktól” az egyetemek vagyonát és autonómiáját.
  • A szakképzés fejlesztését, a közismereti tárgyak visszavezetését.
  • Azt, hogy elkezdik feltárni azokat az okokat, amelyek miatt olyan iszonyatosan alulteljesítenek a magyar gyerekek a nemzetközi felméréseken, illetve felvázolnak valami stratégiát arra nézve, hogy a következő generációban ne legyen a magyar emberek negyede funkcionális analfabéta.

Nyilvánvaló tehát, hogy a mostani helyzetben mindenki oda menti a gyerekét ahova csak tudja. Népszerűek a megszaporodott egyházi iskolák, bár ezek struktúrájukban, kereteikben az ég világon semmiben nem különböznek az állami iskoláktól. Kétségkívül jóval több pénzből gazdálkodnak, mint az állami iskolák, nagyobb pedagógiai szabadságuk van, mint a KLIK alá tartozó intézményeknek, lennének lehetőségeik a reform és alternatív pedagógiákból egy csomó mindent átemelni a maguk gyakorlatába, mégsem látni, hogy ez az irány megjelenne náluk. 

Az alternatív iskolák – már ami még engedéllyel működik – sajnos zsebbe nyúlósak, ezért a társadalom nagy része számára elérhetetlenek. Kevés is van belőlük, vannak intézmények ahol egy-egy helyre 10-20x-os túljelentkezés van. Rendkívül szomorú, hogy hiába alternatív szemléletű egy szülő, hiába tenne meg bármit, hogy kimentse a gyerekét a hagyományos keretek közül, esélyük sincs bekerülni vagy megfinanszírozni a 8 vagy 12 évet. 

Valódi szabad tanulást biztosító iskola nincs Magyarországon, illetve van, csak azokba járni jelenleg nem túl legális (Clonlara, WRA, HLA és társaik). A Magyarországon legálisan működő alternatív iskoláknak is igazodniuk kell a NAT-hoz, bár a kerettanterveikbe azért sok izgalmas dolgot megjelentetnek. A legtöbb alternatív intézményben nincs osztályzás, nincs hagyományos jellegű számonkérés, jellemző a projekt alapú oktatás, változatos pedagógiai módszereket használhatnak a tanítás során, és lehetőségük van az egyéni igények figyelembevételére. 

2019 előtti években rendkívül népszerűvé vált a magántanulóság intézménye, hisz egyre több család látta ebben a menekülőutat a fojtogató múltszázadi iskolarendszer elől. Gombamód szaporodtak a magántanuló csoportok, csak itt a környékünkön 10-15 percen belüli autóútra négy-öt tanulócsoport is működött. Ezek a tanulócsoportok jelenthették volna a mintát a jövő iskoláinak. Mivel a gyerekek magántanulóként jártak ezekbe a csoportokba, így teljes és tényleg korlátlan szabadságuk volt abban, hogy hogyan, milyen eszközökkel, milyen módszerekkel, milyen csoportösszetétellel tanítanak, és jutnak el a gyerekek a vizsgákig. Rendkívül izgalmas pedagógiai műhelyek voltak ezek, tekinthettünk rájuk kísérleti laborként is, amelyekből eszméletlen sok mindent tanulhatott volna és vehetett volna át a közoktatás. Ma még nehéz elképzelni és belátni, hogy milyen iszonyatosan nagyot veszített a magyar közoktatás azzal, hogy betiltotta a magántanulóság lehetőségét és ezáltal elhaltak ezek a kezdeményezések. A családok pedig elveszítettek (a szülői alkotmányos jogaik egy részével együtt) egy fantasztikus oktatási alternatívát. A legnagyobb vesztesei persze nyilván azok a gyerekek, akik olyan problémákkal élnek, amelyekkel tényleg nem tudnak működni a hagyományos iskolarendszer keretei között, de mint tudjuk, ez megint csak pont nem érdekli ezt a kormányzatot. 

Összességében elmondhatjuk, hogy ma Magyarországon a menekülőutak száma meglehetősen korlátozott, és csak egy nagyon szűk réteg képes igénybe venni őket. Teljesen elfogadom azt a szülői hozzáállást miszerint „itt is rossz, ott is rossz, legalább legyen közel”, és beíratják a gyereket a legközelebbi körzetes iskolába. Amit nehezen tudok elfogadni, az az, amikor önmaguknak hazudva azt mondjuk, hogy „végül is nem olyan rossz a rendszer”. Mert ha vállaljuk a kényelmetlenség érzését és igazán belegondolunk abba, hogy mi, miért és hogyan zajlik az iskolákban a gyerekeinkkel 12 éven keresztül ebben a rendkívül elavult rendszerben, arra nem lehet azt mondani, hogy „azért egész elviselhető” vagy hogy „nincs nagy gond”. De van. És amíg nem merünk ezzel szembenézni, hazudunk magunknak és önfelmentünk, nem fogalmazzuk meg a problémákat (még akkor is, ha esély sincs rá, hogy bármi változzon a következő húsz évben), addig nem is lesz a világon semmi változás, és a dédunokáink is ugyanebben a 18-19. században kialakított iskolarendszerben és keretek között fognak tanulni, mint mi, vagy a saját gyerekeink. Ki kell menni tüntetni, csatlakozni kell azokhoz a kezdeményezésekhez, amelyek a változásokért küzdenek, muszáj erről beszélgetni, vitatkozni, kérdéseket feltenni a lehető legtöbb fórumon. 

Amíg pedig nem történnek radikális változások, addig nincs mit tenni, mint mindenkinek a lehetőségeihez mérten a lehető legkisebb rosszat kiválasztani. Pedagógusból, iskolából, iskola típusból. Amennyire lehet, kármentesíteni a gyereket. Ahogy Vekerdy fogalmazta: „legyünk cinkosai a gyereknek”. Kacsintsunk össze vele, hogy tudja, hogy mi sem értünk egyet a rendszerrel vagy a pedagógussal. Fejezzük be helyette a házit, ha ő már kimerült. Hagyjuk, hogy minél többet foglalkozhasson a saját érdeklődésének, a saját szenvedélyeinek megfelelő dolgokkal a tanulás vagy az iskolai kötelességek rovására is. Ne foglalkozzunk a jegyekkel, addig, amíg a gyerek alapvetően érdeklődik a világ dolgai ránt, és azt látjuk, hogy vannak témakörök és területek, amelyek beszippantják, ahol kitartóan műveli önmagát, vagy saját maga által kitűzött célokért küzd. Válasszunk olyan iskolát, ahol a lehető legkevesebb a kötelező óraszám, hacsak nem olyan pluszórák vagy olyan tagozatról van szó, ami tényleg a gyerek érdeklődésének középpontjában áll. Hagyjuk, hogy a gyerek a szabadidejét és az iskolán kívüli tevékenységeit valóban szabadon, önmaga alakíthassa. Segítsünk a gyereknek felismerni, hogy a különböző tantárgyaknak és tananyagoknak milyen relevanciája van a saját életére nézve, ha az iskolában „esetleg” nem hall erről. Kaphasson szülői igazolással szabadnapokat, ha túl stresszes, szorong vagy kimerült, és keressük a kiskapukat amelyek felé esetleg kimenthető a rendszerből a gyerek. 

Mindezek mellett pedig legyünk optimisták. Kis szerencsével néhány évtizeden belül működésképtelenné válik, és összeomlik az, ami most van, és végre teret enged valami újnak. Vagy a pedagógusok, vagy maguk a gyerekek előbb-utóbb öntudatra fognak ébredni, és szétfeszítik a rendszer kereteit. Nekünk az a dolgunk, szembenézzünk és megfogalmazzuk a problémákat, így segítve őket, hogy minél hamarabb bekövetkezhessen a valódi paradigmaváltás, és kialakulhasson egy valóban 21.századi igényekre épülő új iskolarendszer.

Megjegyzés: a szerző pedagógus és szülő

Néhány rövid videó a témában: