Lábnyomcsökkentés, ami megy, és ami nem – harmadik rész

Jöjjön ma az utolsó rész az ökológiai lábnyomunk csökkentéséről szóló sorozatból (az előző két részt itt és itt találod). Ígérem, ez most rövid lesz, de nem könnyű, az biztos.

Külföldi nyaralás, utazgatás, síelés és a többi

Azt hiszem az én korosztályomnak a lábnyomcsökkentés területén ez az egyik legfájóbb pont. Tudnillik, mi vagyunk az a generáció, amelyik (minden vizsgálat szerint) már nem a fizikai vagy anyagi javak gyűjtögetését tűzi ki életcélul, hanem elsősorban élményeket szeretne szerezni, sokat utazni, világot járni, kultúrákat megismerni. Az én generációmank természetessé és könnyen elérhetővé vált az utazás, fapadosokkal kb. olcsóbban és gyorsabban eljutunk Európán belül bárhova, mint vonattal Debrecenbe, de a távoli országok, kontinensek sem olyan távoliak már, egyszerűvé vált a szállásfoglalás, utazásszervezés. Ki ne szeretne évente többször felpattanni egy fapadosra és gyönyörű városokban eltölteni egy-egy hosszúhétvégét? Ki ne szeretné bejárni Burmát vagy Perut ha anyagilag belefér? Pedig a repülésről mindenki tudja, hogy milyen iszonyatos CO2 kibocsájtó, hogy már évi egy-két utazás is milyen drasztikusan megnöveli az ökológiai lábnyomunkat.

De ugyanígy, rendkívül természetessé vált az, is hogy a családok síelni mennek, gyerekek ősztől tavaszig síoktatásra járnak (sokszor persze műanyag pályán), bele se gondolva abba, hogy ennek milyen ökológiai ára van, vagy hogy mondjuk 20-30 év múlva lesz-e még egyáltalán lehetőség síelni. Évről évre kevesebb a hó a hegyekben, egyre több és hatékonyabb hóágyúzásra van szükség ahhoz, hogy az emberek jól szórakozzanak a lejtőkön. A hógyártás pedig egy – i s z o n y a t o s – víz és energiaigényű dolog. Itt egy elég jó cikk a témáról, ha valakit érdekel. Tehát hiába él az a kép a fejünkben, hogy a hegyekbe utazni, havas tájakon, szabad levegőn sportolni mennyire nemes cselekedet, a helyzet az, hogy ez is egy baromi környezetterhelő úrimuri, amiben hosszútávon nincs köszönet.

Mit lehet ezzel kezdeni? Nem tudom. Rengeteget szoktam azon gondolkozni, hogy hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt abban, hogy minden éveben egy-két hétig élvezhessük a hétköznapokból kiszakadás és a környezetváltozás előnyeit (ami szükséges a mentális jólétünkhöz), miközben nem terheljük fölöslegesen és brutálisan a bolygónkat.

Ne repüljünk többet kirándulás céljából? Egyáltalán ne is menjünk külföldre? Esetleg csak vonattal utazzunk? Vagy az autóval egy-két napnyi távolság még belefér? Elég nekünk az a gazdagság amit Magyarország, vagy a környező országok kínálni tudnak? Mondjam azt, hogy az én gyerekeim már nem fognak megtanulni síelni, miközben nekem is szép emlékeim vannak a családi síelésekről? Miről tudok lemondani a szórakozás és a szabadidő eltöltés területén, és mi az ami elképzelhetetlen? Jár ez nekünk, csak azért mert megtehetjük? El tudom engedni ezeket a vágyakat azért, hogy egy élhetőbb világot hagyjak a gyerekeimre és unokáimra, tudván, hogy minden kicsi számít? Képes vagyok őszintén szembenézni ezzel a kérdéssel vagy ilyen-olyan mentségeket keresek, hogy én miért tehetem meg, miért nélkülözhetetlenek ezek a programok az életemben, vagy hogy miért nem számít az ezzel kapcsolatos környezeti terhelés?
A kifogásgyár mindig kiválóan működik, tudom én.

Azt hiszem, hogy itt kezdődik az igazán húsbavágó áldozatvállalás a jövő érdekében. Ezen a területen van szükség a legdurvább és legőszintébb önvizsgálatra. Elmenjünk-e síelni és bejárjuk-e a világot miközben lehet, hogy miattunk az unokáinknak már esélye sem lesz erre, sem egy normális életre? Megelégszünk-e a kevesebbel, a szerényebb programokkal, a saját hazánk kínálatával?

Jelenleg úgy érzem, hogy képes vagyok lemondani a repülős utazásokról. Azt, hiszem, hogy azt is meg tudom majd magyarázni a gyerekeimnek ha nagyobbak lesznek, hogy miért nem járunk síelni. Amúgy meg nagyon szívesen kirándulok, túrázok belföldön, biztos vagyok abban, hogy itthon is van épp elég látnivaló, élmény és kalandlehetőség, amivel fel lehet töltődni, kipihenni a hétköznapokat. De azt hiszem, hogy arról már nem tudok lemondani, hogy évente egy-két hétre kimozduljunk itthonról, és kocsival legalább Horvátországig vagy Olaszországig elmenjünk. Hogy ez sok vagy kevés áldozat, nem tudom, de a következő évtizedekben biztosan kiderül. És az is lehet, hogy a hozzáállásom is még alakulni fog egyik vagy másik irányba.

És ti mit gondoltok, szükséges lemondanunk az utazásról, repülésről, világjárásról vagy síelésről? Szoktatok egyáltalán gondolkozni ezen?