Miért csináljuk

Időről időre felmerül néhány emberben, hogy miért is tartjuk fenn ezt a kis veteményest, bennem meg időről időre az, hogy akinek van bármekkora kertje, az miért nem csinál legalább egy pár magaságyást.

Racionális szemmel persze teljesen érthető minden kérdés:

Miért éri meg? Hiszen nem termelünk meg közel se mindent, ami kibújik a földből, az se feltétlenül nagy mennyiség, úgyis kell piacra járni. Szezonon kívül pedig pláne, hisz nincs fóliasátrunk, fűtött részlegünk, nagyon kevés ismeretünk és tapasztalatunk van ahhoz, hogy valóban hatékonyak legyünk még egy ilyen zsebkendőnyi területen is, úgyhogy kívülről nézve, ez az egész még hobbibak is kevésnek tűnhet.

Aztán nem is feltétlenül vagyunk rászorulva. Ha az ember hajlandó elmozdulni az Aldi-Mach-Lidl-Tesco tengelyről, akkor azért elég jó minőségű zöldségekhez lehet jutni, mi legalábbis már eléggé kitapasztaltuk, hogy melyik termelő hogyan termel, mit, honnan, kitől érdemes venni, melyik zöldség vásárlásánál mire érdemes figyelni, mi az, ami kevésbé fontos, vagy, hogy mire érdemes rákérdezni. Szóval lehet kapni azért némi erőfeszítés árán jó dolgokat, és szerencsére ki is tudjuk fizetni bármelyik verziót.

Azt persze mindenki elismeri, hogy biztos meg van a varázsa annak, hogy az ember csak kiszalad reggel papucsban, és kikap a földből egy retket, hogy a salátadömping időszakban csak a kerítésig kell elmenni és egy raklapnyi változatos, friss zöldet  lehet az asztalra tenni. Hogy minden nyáron eljön az idő, amikor a napi salátaadagom minden összetevője a saját munkánk gyümölcse: a sokféle zöld, a retek, a cékla, a répa, a paradicsom, a paprika, épp csak az olívabogyó jön a boltból. Hogy tudjuk, hogyan termett, nem kell sikálni a zöldséget, hogy tuti vegyszermentes legyen mire bekerül a tálba.

De még ez is kevés indoknak tűnhet, hisz nekünk is van emellett ezer más tennivalónk, van pl. két gyerek, meg a harmadik, akivel épp nagyon terhes vagyok, háztartás, munka, folyamatos felújítások stb, nem is sorolom.

Na de akkor miért.

Először is bennem felmerül a kérdés, hogy ha nem ez, akkor mégis mi lenne helyette? Fű? Elképesztő sokat gondolkozunk és dolgozunk azon, hogy minél inkább elmozduljunk a klasszik kertvárosi fű-tuja-mulcs kombó felől egy ökológiai szempontból sokkal tudatosabb, barátságosabb és előremutatóbb irányba. De mivel nincs kertészünk, és a természet amúgy sem gyorsvonat, minden sok tervezést, majd egy év után újratervezést igényel, ezért meglehetősen lassan haladnak a dolgok. De igyekszünk a tuják helyett a hazai tájba jobban illeszkedő bokrokat, később akár gyümölcsfákat telepíteni, most hagyni egyes részeken megnőni a füvet és a vadvirágokat, hogy a méhecskék is jól lakjanak. Szemem előtt tehát egy buja, izgalmas, változatos kert lebeg, már csak a medence jövőjét kellene kitalálni… na de kicsit elkalandoztam.

A veteményessel dolgozni (akármilyen kicsi is) azért jó, építő, már-már létfontosságú, mert nap mint nap segít megtapasztalni, átgondolni, felismerni olyan értékeket, amelyeket máshogyan nem igazán lehet. A gyerekek nevelésében pedig egészen egyedülálló személyiségformáló eszköz a rendszeres kerti munka. Mondok néhány példát:

  • Túl kényelmes, túlbiztosított, túlautomatizált a világ, amiben élünk, élelmiszerbőség és dömpingáruk vesznek körül minket, és egyre kevesebb dologért kell valódi erőfeszítéseket tenni. Ennek a kényelemnek márpedig iszonyatos ára van, a pszichológia folyamatosan beszél arról, hogy a pszichés problémák egy része éppen az unalomból, a kihívásmentességből, a céltalanságból, felelősségvállalás hiányából fakad. Aztán nem nehéz belátni, hogy a lélek mellett a modern ember fizikai kondíciójára, egészségi állapotára is milyen hatása van annak, hogy elszakadtunk a természettől, minden gombnyomásra működik körülöttünk, és némi sétáláson vagy játszótéren üldögélésen kívül nincs dolgunk a természettel. Szóval egy kis mozgás és földben turkálás a testnek és a léleknek egyformán fontos.
  • A modern életünk kényelemével, biztonságával és kiszámíthatósággal ellentétben, a természetben megtapasztalhatjuk, hogy nem mi vagyunk mindennek az urai. A kert és a veteményes gondozása a természet iránti alázatra tanít. Jöhet egy jégeső, és oda a munkánk, túl sok a víz, túl nagy aszály, jöhet egy fertőzés, és kipusztul egy csomó minden, jöhetnek rovarok, amikkel nem tudjuk felvenni a versenyt, mégis csináljuk, próbálkozunk, újrakezdjük. Nem lehet mindenre felkészülni, nem lehet mindent befolyásolni, alkalmazkodásra, és elfogadásra van szükség..
  • A veteményessel tervezni és előre gondolkozni kell. Már februárban érdemes kitalálni, hogy mit akarunk majd learatni nyár közepén. Mit hova érdemes vetni, hogy az előző évekhez képest forgásban legyen a talaj, mi mekkorára nő, hova vetül árnyék, ki mi mellett érzi jól magát, melyik növény melyiket védi, aztán lehet palántázni, ide-oda ültetgetni, a tapasztalatokat leszűrni, következő évben pedig megint előre gondolkozni.
  • A természet türelemre tanít. Azt hiszem ez az egyik legegyértelműbb lecke amit kaphatunk, mégis az egyik legnehezebben elfogadható és megszokható dolog a mai rohanó világunkban, ahol azonnali eredményeket és kielégülést várunk és kapunk mindenhonnan.
  • A veteményes, még a legkisebb is, felelősségvállalásra tanít. Ha egyszer elültettem, akkor nem nézhetem tétlenül ha hervad, sorvad, haldoklik. Locsolni kell, trágyázni kell, gazolni kell, védeni kell, takarni kell, csigátlanítani kell, vissza kell vágni, le kell aratni. Életre hívtam, ezért gondozom.
  • Az előzőekkel összefüggésben ott a kitartás és az újrakezdés képessége. Mennyire fontos ez a két dolog minden korban, és mégis mennyire sokszor hiányoznak ezek a tulajdonságok. A természet pedig kicsi kortól tanít rá.
  • Az évszakok változása, az élet ritmusa, és a természet körforgása. Születés, élet, pusztulás, újjászületés. Kis mag, hajtás, virág, termés, magok, hervadás, elszáradás, komposzt, giliszták, parányállatok, új talaj, új hajtás. Ez nem csupán biológiai ismeret azok számára, akik egy kicsit is dolgoznak a kertben, hanem valós tapasztalt, folyamatos rácsodálkozás. Nekem például 34 év kellett ahhoz, hogy észrevegyem, mennyi fán vannak ott a rügyek egész télen, míg korábban azt hittem, hogy azok csak tavasszal „kerülnek fel”. 
  • Aki életében valaha dolgozott egy kicsit néhány zöldséggel vagy gyümölccsel, azt elkerülik az ilyen úri huncutságok mint pl. a veganizmus, azaz annak az illúziója, hogy létezik állatok halála nélküli élelmiszertermesztés, és hasonlók. Már a három éves kislányom is tudja, hogy vagy a meztelencsiga eszi meg a munkánk gyümölcsét vagy mi. A meztelencsiga pedig nincs belátással, és nem mászik le szép szóra a salátáról. Sötétedés után ki kell menni fejlámpával és el kell pusztítani őket. A hat éves lányom pedig már olyan összefüggéseket is átlát, mint az állati trágya, a talaj és a termés kapcsolata, és azt is felfogja, hogy a nagyobb mezőgazdasági termesztés és munkák során mennyi állat hullik el, ha akarjuk, ha nem.
  • Ha az előbbiekből egy-két dolgot a saját bőrünkön megtapasztaltuk (akármilyen kicsiben is), akkor sokkal jobban elkezdjük értékelni a földművest, mindenféle mezőgazdasági munkát, a dédszüleinket, akik tényleg abból éltek, amit megtermeltek, és magát az ÉTELT. 
  • Elméletileg mind tudjuk, hogy a munka nemesít, és a kétkezi munkának valódi értéke van. Ennek ellenére városi értelmiségiként nagyon könnyen bele tudnék esni abba a hibába, hogy a diplomához köthető, szellemi munkát többre tartsam, mint a földművelést vagy az állattenyésztést. Noha tudom, hogy a jó minőségű, egészséges, környezetbarát élelmiszer termesztéshez milyen iszonyatosan sok tudás és tapasztalat kell, és hogy az emberiség jövője múlik azon, hogy ezen a területen egyre többen, a lehető legjobb módszerekkel kezdjenek dolgozni. Kedves értelmiségi szülők, hányan kapnátok a szívetekhez, ha 18 évesen bejelentené a gyerek, hogy nem megy egyetemre, hanem mondjuk egy OKJ-s gazdatanfolyam után vesz egy kis földet, és gazdálkodásra adja a fejét? Ha kiderül, hogy a gyerekből nem lesz se mérnök, se orvos, sem tanár, sem pszichológus, vagy közgazdász, mert ő GAZDA szeretne lenni? Lehet, hogy nem lenne őszinte a mosoly arcotokon? Pedig miért is lenne baj ez?? Minél régebb óta foglalkozom ezekkel a kérdésekkel, annál inkább kezdem azt érezni, hogy igazán büszke lennék arra, ha bármelyik gyerekem végül egy kertészetben vagy ökológiai gazdaságban találná meg a boldogságát.

Tudatosan nincs kertészünk. Lehetne. A sok öröm mellett gyakran előfordul, hogy soknak érezzük a kerti feladatokat, mert mi sem egyedülálló nyugdíjasként tengetjük az életünket. De azt szeretnénk, hogy a gyerekek LÁSSÁK ÉS TAPASZTALJÁK, hogy MI CSINÁLJUK. Mi akartunk kertes házat, mi élvezzük az áldásait, a mi felelősségünk és a mi feladatunk gondozni, alakítani, karban tartani. Lakhatnánk panelban is. De szeretnénk átadni azt az értékrendet, hogy a jó dolgokkal munka van, és érdemes is értük dolgozni, az élet legnagyobb értékei felelősséggel járnak, és nem kell kényelemből megúszni minden feladatot, amit csak lehet, vagy ami csak kiadható másnak.

Nem akarok illúziókat kelteni, bár a gyerekeket próbáljuk bevonni amennyire csak lehet, nyilván mi sem dalolászva, négyesben végezzük az összes teendőt. És ez persze nem csak a veteményesre, hanem minden kerti munkára igaz. Kicsi gyerek keveset tud érdemben segíteni, rövid ideig köti le egy-egy tevékenység, és amit megcsinál, azt is utána jó eséllyel újra kell kezdeni, vagy ki kell igazítani. Ez természetes. De egyre jobban belerázódnak, Flóra már iszonyú sok mindent tud, és napról napra többet tapasztal. Nagyon hálás vagyok azért, hogy olyan iskolába fog járni, ahol önálló tantárgyként tanulják az ökológiai kertészet alapjait.

A természet a legjobb tanító mester, tartja a mondás.  Azokat az értékeket, amiket a földet túrva tanul meg az ember, nem lehet könyvből magunkra szedni. El lehet mondani egy gyereknek is, hogy a földművelés vagy a kétkezi munka milyen iszonyatos feladat és érték (miközben mondjuk egy tanyáról szóló könyvet lapozgatunk), de akkor fogja ezt valóban így is gondolni, ha saját tapasztalata van róla. És kezdetnek már az is elég, ha csak egy magaságyást állítunk a fel egy nagyobb terasz, vagy egy zsebkendő méretű kert sarkába, és elkezdünk vele kitartóan évről évre dolgozni. Mi sem 100 hektáron gazdálkodunk. Mi sem vagyunk őstermelők. Mi is csak négy éve lakunk itt. Nekem harminc éve kellett ahhoz, hogy az első zöldségmagjaimat elvessem. Gyakorlatilag halvány fogalmam sincs, hogy mit csinálok. Nem így nőttem fel, és három évtizeden keresztül teljesen távol állt tőlem minden, ami kert. Nagyon sajnálom, hogy nem értem meg korábban erre, és, hogy nem az anyatejjel szívtam magamba mindazt a tudást amiről fentebb írtam.

Mennyire gazdag lehet azoknak a gyerekkora, akik egy nagyobb gazdaságban, sokféle állat és sokféle kerti vagy mezőgazdasági munka mellett nőnek fel! Milyen iszonyatosan hasznos ismereteket és tapasztalatokat szívnak magukba csecsemő koruktól kezdve a világról, és milyen borzasztó nagy hasznuk lehet belőle a jövőben, amikor az egész világnak újra kell gondolnia az élelmiszer termesztésünk, és az egész életmódunk környezetünkre, és a föld ökológiájára gyakorolt hatását. Hiszen a következő évtizedek az újratervezésről és a természethez való újrakapcsolódásról kell hogy szóljanak, ahhoz, hogy elkerüljük a nagyobb katasztrófát. 

Erre kell felkészítenünk a következő generációt, mindenkinek azokkal a lehetőségekkel és adottságokkal, amelyek éppen rendelkezésre állnak. Mi kertvárosban élünk egy 800 nm-es telken, van akinek kisebb adatott, van, akinek nagyobb. Ismerek családot, aki lakásban él, gilisztakomposztot tartanak a konyhaasztal alatt, tele ültették a balkont zöldségekkel, és egy közösségi kertben is vállalnak feladatokat. Egyszerűen azért, mert felismerték, hogy milyen iszonyatosan fontos dolog ez a jövő generációja számára, de jelenleg minden a városhoz köti őket, és nincs lehetőségük elköltözni onnan, ahol laknak. Minden elismerésem az övék. 

És bár most úgy tűnhet, hogy az egész kertészkedés a gyereknevelésre van kihegyezve, de ez korán sincs így.  Türelem, alázat, előre tervezés, kitartás, felelősség,  újrakezdés, annak a tapasztalása, hogy nem vagyunk mindenre hatással, hogy a munka nemesít, az étel pedig érték. A mai 21.századi, felgyorsult, túlbiztosított modern világban nekünk felnőtteknek is folyamatosan szükségünk van efféle leckékre, vagyis, hogy valami újra és újra emlékeztessen ezekre minket.